A blog elköltözött
Új címünk https://grofurnaploja.blogspot.hu/
Hamarosan ez is eljön :) Sütemények hercegnője.
A meggyötört társaság már négy napja hajózott a csendes óceánon, eltűnt barátjukat keresve. Öt nappal ezelőtt hallottak róla utoljára, mikor a csendes óceán felett repült. Azóta semmit sem tudtak róla. Feltételezetten elhunyt. Barátai azonban ebbe nem nyugodtak bele. Bíztak benne hogy él, de ha csak egy holttestet is, de Haza akarták hozni. Hazahozni, hogy aztán végső nyugalmat nyerjen. Egyszer csak megpillantottak egy korallzátonyt, amely elég magas volt a leszálláshoz, de a felszálláshoz kevés. A zátony közepén egy Lángvörös Lockheed Electra állt, halálos mozdulatlansággal. A csapaton, most először a remény csillant meg. A gép sértetlennek tűnt. Amelia pedig ügyes pilóta volt, és már tett le sértetlenül félszárnyú gépet is. Leengedték A csónakokat, s a zátonyhoz eveztek. Ahogy közelebb értek már mindenkiben megtört a hit hogy életben találják. A zátonyon néma csend uralkodott. Kiszálltak a csónakból, s a géphez léptek. Nem volt nyitva a pilótafülke. Elveszett a remény. Felfeszítették a plexi burkolatot, majd megpillantották. Egykori barátjuk, és kedves útitársuk holtan feküdt a kormányra borulva. A műszerek összetörtek és véresek voltak. Valószínűleg a földet éréskor beütötte a fejét, és elvesztette az eszméletét. Azonban a seb elég nagy volt ahhoz, hogy elvérezzen. Óvatosan kiemelték testét a gépből, s a csónakba vitték. Miközben letették a csónakba a bőrdzseki zsebéből, egy aprócska bőrkötésű könyv hullott le. A gróf felvette, majd Beleolvasott.
Kedves naplóm!
A nevem Amelia Earhart. Ezt a naplót, egy nagyon kedves barátom hatására kezdtem el írni. Két héttel ezelőtt Európa felett repültem, mikor a Gépem elhagyta fél szárnyát. Nem estem kétségbe, Apám mindig azt mondta profibb vagyok bármely férfinél. Így bíztam magamban, nem estem kétségbe, s letettem a gépet. A megcsonkított acélszerkezet egy hatalmas mezőn landolt, melyet három oldalról fenyők határoltak, a keleti oldalon pedig egy barokk stílusban épített két emeletes családi ház állt. Egy Kúria. A nagy zajra figyelmes lett a birtok tulajdonosa, s gyorsan oda lovagolt szekerével a géproncshoz, gondolván,bizonyára megsérültem. De nem így volt. Meglepetésére, csupa kormos arcom széles mosolyra húztam, majd látván Grófi származását, pukedliztem egyet. Ezen ő is elnevette magát, hisz látszott rajtam hogy nem épp idevalósi vagyok. A szokásos illem és bemutatkozás után, a "hintóra" ültem, s begurultunk az istállóba. Odabent, egy kedves lovászfiú, és egy hölgy üdvözölt. A hölgy, amerikai szemmel enyhén szólva is kirívó ruhát viselt. Fekete bőr lovagló nadrág, és egy olyan fűző mely kiemelte minden nőiességét. Azt vártam, hogy egy önelégült nő, azonban mikor üdvözlésre nyitottam volna számat, ő széles mosollyal átölelt, s így üdvözölt: "Üdv itthon égi leány". A Grófné nagyon kedves volt, megvendégeltek, s olyan pompás vacsorát kaptam amilyet azelőtt soha. Csupán néhány órája zuhantam a birtokukra, de ők azonnal családtagként kezeltek. Vacsora után ágyba fektettek, hogy pihenjem ki magamat.
A gróf szemében könnyek gyűltek. A jégvilág hercege ezt látva rögtön odasietett, s megkérdezte mi baj. A Gróf nem szólt semmit, csak némán átnyújtotta a naplót, a jogos tulajdonosának, Amelia férjének.
Nos, mivel alapvetően egy XIX. század vége körül játszódó szorikat fel ölelő meséket írok, ezért kicsit érdekes ez a mai poszt, egyrészt mert két századdal előre ugrunk, és azért mert ma olyan lesz ami eddig nem volt.
Képek.
Előszőr is egy Nagyonnagyon régi kép, az első critical massemről. A kedvenc bicómmal, amire sok ezer forintot költöttem a zsebpénzemből. Majd mikor elkészültem vele, és felmatricáztam, ELLOPTÁK :"( Bizony, semmi sem szent. Az én drága kétkerekűmből, csak néhány kép maradt.
Nos ő volt az.
Kb fél évvel később, elmentem dolgozni, és vettem egy újat. Pontosabban egy használtat. Egy régi fajta Országúti szörnyeteget. Szép lassan összeszoktunk, és mamár annyira összenőttünk, hogy a szobám falán van a helye, az ágyam felett. (ennek részben oka hogy így nem lopják el a két záras rács mögül, mint az előzőt..)
Amióta megvan, ha csak nagy vonalakban számolom, akkor is 5-6 ezer kilómétert tettünk meg eggyüt. ami nem kis idő volt egyedül, ezen a csodagépen. Ment mint a golyó de azért régi volt. így elkezdtem a felújítást. Már van egy vázam és két kerekem. Jelenleg így néz most ki a kicsike, és Hamár itt tartunk, akkor az inkognítóm is felfedem. Így nézek ki én!
Bizony, ez a kis cigár afro szamuráj, a ti Grófotok. Ezúton is csókollak benneteket, Köszönöm hogy olvastok.
Néha annyi gondolat kavarog a fejemben hogy muszáj kiírnom magamból. Ezek általában borongós sötét hangvételű dolgok. Mint mindig most is így alakult ez. Akik Tudják miről van szó, azok félszavakból is értik, akik pedig csak olvassák ezt, azoknak elég ha csak a gondolatmenet üzenetét értik.
Borongós felhők gyülekeznek kelet felől. Hetek óta egyre sötétebbek a felhők, de a hétvégén villámlott. A helyzet egyre rosszabb, és én aggódom. Aggódom a barátaimért. Aggódom a bálványaimért. Aggódom a békéért. Sokaknak csak annyit jelent ez az egész hogy szegény bias, katona, baj lesz baj lesz. De nálam sokkal többről van szó. Nem aggódom érte, a biasomért nem. Őt kimenekítik a viharzónából, mielőtt esni kezd. A barátaimról van szó. A szeretteimről, az álmaimról, és mindenről ami valaha is erőt adott nekem az előrehaladáshoz.
Tehetetlen vagyok. Porszem vagyok a sivatagban, és nem tehetek semmit. Homokvihart akarok. Akkorát amekkorát még nem látott a világ. Mindent megtennék csak azért. Azt mondják nagy szívem van, és akit valaha is a szívembe zártam, értük sok mindenre képes lennék. Lennék, ha tehetnék bármit is. Nem vagyok egy afrikai menekült vagy akármi. Szörnyű sorsok vannak a világban ezt tudom. De ahogy mondani szokás, a világon mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Nekem pedig a szeretteim a legfontosabbak. Tűzbe tenné a kezét, tartja a mondás. Ha adódna bármi hogy tegyek valamit, megtenném. Itt hagynék csapot papot és mennék ahogy a lábam bírja.
Épp elég szerettemet vesztettem el tétlenül. Elmentek úgy hogy nem tettem semmit. Elegem van a tehetetlenségből. És újra és újra csak felteszem a kérdést. Miért vagyok csak homokszem? Sivatag akarok lenni több millió porszem ereje akarok lenni. de nem adatott meg. Mindig azon gondolkodom hogy én rossz korba születtem, mert egyszerűen nem tudom tétlenül nézni ami történik. Egyedül vagyok ebben a mocsokban ami körülöttem van. És ha néhány homokszemet össze is tudnék szedni, az akkor is kevés lenne egy ekkora viharhoz. Itt ülök egyedül, és semmit se tehetek.
Egy kicsit konkretizálva a dolgokat:
Diák vagyok, ritkán dolgozom a suli mellett hogy besegítsek a rezsibe anyámnak. De nem tudok kiugrani. Nincs rá lehetőségem. Mindenem amim van a két kezemmel küzdöttem meg érte, sok sok év, alatt. Hatalmasnak tűnő álmokat szőttem, ami egy másik embernek egy csettintésre elérhető. Szeretek kerékpározni, és jó lenne versenyezni. a bökkenő csak az hogy a versenyhez egy legalább belépő szintű kerékpár kell. az pedig nem olcsó. két éve vettem egy régi bringát, és kezdtem építeni, egy versenygépet. Jelenleg ebből van egy Vázam, és két kerekem. két év alatt ennyit tudtam összehozni. Persze vehettem volna több mindent is, de másra is kellett a pénz. Mindeközben, szörnyű hallgatni ahogy sok ezrekről olyan könnyelműen beszélnek emberek, amikért én hónapokat dolgozom. Nem akarok milliomos lenni. Csak meg szeretném kapni azt amire vágyom. Nem nagy dolgok ezek, de mégse jön össze semmi. Lépjünk tovább. Munka. Iskola mellett mint tudjuk nem könnyű dolgozni. Egy olyan munkát csinálok amit bizonyos keretek között bármikor lehet csinálni, így az iskola nincs ráhatással a beosztásomra, akkor megyek mikor tudok. A baj csak az, hogy más nincs. csak ez. Innen hónapok óta nem jött több munka, pedig lenne rá időm. Máshova pedig nem tudok menni, mert az iskola miatt egy fix időbeosztásos munkát nem tudok vállalni. De ha tudnék is, lássuk be: ma Magyarországon munkát találni rettentő nehéz. Tanult embereknek is. Tapasztalt embereknek is. Nekem meg van egy érettségim, és papíron zéró tapasztalatom, bármilyen munkában. Egyenlőségjel: Esélytelen vagyok bármilyen nemű munkát kapni. jelenleg tanulok, mint tudjuk. Ha elvégzem akkor egy olyan szakma lesz a kezemben, amibe férfiként keresett leszek, és könnyen el tudok helyezkedni, de ehhez el kell végezni az iskolát ami még egy év ezen kívül. Addig pedig élünk ahogy tudunk. Persze itt nem arról beszélek hogy éheznénk vagy ilyesmi. Nagyon is jól állunk, ha az országos viszonylatot nézzük. Minden hónapban bérletet veszünk, van mit ennünk, és ha van egy jó film a moziban nem mondjuk azt hogy ez most nem fér bele. Jól élünk. De ez számomra csak vegetálás. felkelek dolgozom iskolába megyek aztán vagy folytatom a munkát vagy hazajövök, és tétlenül ülök itthon. Nem tudok mit kezdeni magammal. Mint mondtam nem tudok más munkát szerezni. Így viszont úgy érzem, csak sétálok a mókuskerékben, és csak várom a sült galambot. Ami annyiból igaz, hogy tényleg várom, viszont tudom hogy nekem kell levadásznom, és le is fogom, de ahhoz ki kell várnom hogy elém repüljön. És itt van a bajom. Várni. Tétlenül várni és hajtani a mókuskereket hogy egyszer majd jó lesz. Erre képtelen vagyok ép ésszel. Csinálom mert muszáj. de bele őrülök, hogy csak repülnek a szürke hétköznapok. Nem tettem semmi érdemlegeset soha. De szeretnék. A szívem húz fel az égbe. Nem akarom hogy szobrot állítsanak nekem, nem akarom hogy tereket nevezzenek el rólam. "Egyszerűen" "csak" nagy dolgokat akarok véghez vinni. Nem a világ elismerését akarom. Azt akarom hogy ha édesanyám vén éveit töltve az öreg barátoknak, vagy az unokáknak regél rólam, akkor azt mondja Büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra amit elért. Büszke vagyok hogy helyesen döntött. Jó ember volt.
Azt akarom, hogy ha létezik mennyország, vagy pokol, akkor az apám, bármelyikben is legyen, de büszkén bólogasson, hogy igen, ez az én fiam.
Sokat viccelődtünk azzal, a menyasszonyommal hogy olyan vagyok mint Petőfi. Szeretnék harcolni, megsebesülni és elesni a csatában. a hazámért vagy a barátaimért harcolva. vagy bármiért. akár szóban is nem csak fegyverekkel. Úgy akarok meghalni, hogy volt értelme élnem.
Szeretnék, katonai szolgálatot teljesíteni. Szeretném azt mondani majd a fiamnak, és az unokámnak hogy én letöltöttem a szolgálatot a hazámnak. A Sasbehívó és a sorozás már megszűnt. Sajnos. Az ifjúkat a katonaság tanította meg arra mit jelent férfinak, és felnőttnek lenni. Megtanított az önfegyelemre, és állóképességet adott. Ma mi van? Semmi. csak néhány öreg katona fiai unokái mennek katonai pályára, a papi örömére, hogy a hagyományt tovább vigye. De ez nagyon ritka. a mai fiatal fiúk borzalmasan gyengék, és gyerekek. húsz évesen úgy viselkednek mint a 14évesek. Elborzadva látom, elkorcsosulni az egykoron igazi férfiakból álló nemzetet. Ez a hazám.
Akkor jöjjön most a másik baj. Vannak barátaim, és talán mondhatom, hogy szeretteim odakint. odakint, ahol most háború fenyeget. Háború fenyeget, és tudom hogy a barátaim, akik fiúk, hogy férfiak legyenek, befognak vonulni, hogy teljesítsék a katonai szolgálatot. Náluk, ez kötelező, de ha nem lenne az, a fiúk, nemzettudatból vonulnának be. Most hogy a háború fenyeget, és a srácoknak, amúgy is ideje bevonulni, ez egyre rosszabb. Tudom hogy nem fognak megfutamodni. Tudom hogy be fognak vonulni, harcolni, és meghalni ha a hazájukról van szó. És itt jön be a problémám. Ők harcolnak a hazájukért, és talán sosem térnek vissza. Féltem őket, és szeretnék tenni értük valamit. De nem tudok mit tenni. Ha be is vonulnék most a honvédségbe, mire kiképeznek, addigra már rég lezajlik ez az egész és talán a semmiért erőlködtem. Számba vettem a lehetőségeimet, és sajnos azzal szembesültem hogy semmit nem tudok tenni értük. És itt most nem csak szó szerint értem hogy értük, mint konkrét emberekért, a barátaimért. Hanem az egész országukért. Ha mást nem, legalább annyit, hogy mikor elesik, felsegítem. És azt mondhatom magamnak, hogy tettem valamit. De nincs esélyem kijutni. Mondhatnám, hogy kirepülök, és pénz nélkül eltengődöm majd, idővel megtanulom a nyelvet rendesen, és állampolgárságot kapva, akár ott is bevonulni. De ezek megint csak évek. A baj most van és én tehetetlen vagyok.
A barátaim pedig Veszélyben lehetnek. A barátaim, akikért nem mondom hogy ölnék, de meghalnék.
Ennyit most "röviden tömören" Remélem nem néz senki szuicid hajlamúnak. Nem akarok meghalni. De ha meg kell halni, azt nemes célért akarom tenni. És a barátaimat, és a szeretteimet biztonságban tudva itt hagyni a világot.
Gróf úr.
Jelen Irományt a Kisasszonytól kaptam a minap. Az orosz bál, a kisasszony szemszögéből, a kisasszony tollából. Íme:
Az Első Bál
Как узнор на окне
Снова прошлое рядом
Кто-то пел песню мне
В зимний вечер когда-то
Словно в прошлом ожило
Чьих-то березнхых рук тепло
Вальс изысканных гостей
И бег лихих коней
Az ének, mely ezen a különleges napon, december első szombatján a déli harangszó helyett zendült fel, jelezte a Kisasszonynak, hogy ideje a palota elé vonulnia.
Belebújt topánkájába, s egyszerű reggeli viseletében elkezdett lefelé szaladni a hosszú lépcsősoron. Minek cicomázza magát már ilyenkor? A Grófot régóta ismerte, bátyjaként tekintett reá. Apján és sógorán kívül ő volt az egyetlen férfi, aki előtt le merte vetni cárkisasszonyi külsejét.
Amint a szabadba lépett, arcára máris pírt varázsolt a friss, hűvös téli levegő. Vastag hópelyhek szállingóztak lomhán, óvatosan érintették a fehérré vált földet, mintha attól félnének, zajukkal megzavarhatják a báli vonósokat.
A Kisasszonynak mindez kedvére volt. Nagyon szerette, amikor eme sűrű takarótól az egész világ az ártatlanság és meghittség leple alá bújik. Ilyenkor minden szebbnek tetszett: a kis állati lábnyomok, a nagy fenyők, a hósipkás épületek.
Nem kellett sokáig várnia a fríz lovak vontatta kocsi érkezésére. Az éjfekete teremtmények tekintélyt parancsolóan kitűntek környezetükből. Széles szügyük megfeszült, erős lábaikkal méltóságteljesen dobogtak.
A Gróf Úr az ajtó üvegén át rámosolygott az őt váró leányra.
A Kisasszony hasonlóan tett, s megvárta, míg a bátyjaként szeretett férfi összeszedi csomagjait, s hozzá siet.
- Üdv néked, kedves leány - hajolt meg előtte. - Már vártam, hogy eljöjjön e nap - szólt, s kezet csókolt. Már egészen kisgyermekként is úgy bánt a cár kisebbik csemetéjével, ahogy egy nemes hölggyel illik, s ebben a Kisasszony mindig is kedvét lelte.
Maga is üdvözölte a Grófot, majd belekarolt, s a hatalmas, üvegtetős bálterembe vezette, melyben megannyi tükör adta vissza a táncoló párok könnyedén libbenő alakjait. A zenekar már játszott, a mulattság javában folyt.
A lány megmutatta a férfinak, hol tudja ünnepi viseletét magára ölteni, majd maga is elvonult, hogy alávesse magát a fodrászok, sminkesek, s ruhakészítők kezeinek.
Ez volt az első bálja, s izgalom lett úrrá rajta, hogy ilyen nagy léptékű eseményre a szülei segítsége nélkül kellett felkészülnie. ~ Vajon tetszeni fog nekik? ~ kérdezte magától, de eltökélte, hogy szívében nem hagy helyet félelmének, s csak arra fog összpontosítani, hogy ez az alkalom méltó legyen arra, hogy felnőttkorba lépésének jelképe legyen.
Mivel apja a legkiválóbb szakembereket hívta meg e különleges estély alkalmából, a leány már két-három óra elteltével kész lett, hogy bemutatkozzon. Torkában érezte hevesen lüktető szívének verését, s amint az este leszállt, elfoglalta helyét az ajtó mögött, amely a bálterem főlépcsőjére nyílt.
- Készen áll, hölgyem? - kérdezte egy hórihorgas komornyik, aki társával együtt már a kilincshez nyúlt. Bátorítóan mosolygott. - Igazán elragadó, nincs mitől tartania!
A Kisasszony elmosolyodott, megköszönte a bókot, majd kijelentette, hogy elhatározta magát.
A vaskos tölgyfaajtó két szárnya meghitt nyikorgással kinyílt, s a lépcső tetején felsejlett a leány hófehér ruhába bújt alakja. A teremben csend lett úrrá, minden szem rá szegeződött.
Kissé remegő lábakkal, de határozott léptekkel, egyenes háttal, mosollyal az arcán lesétált a széles lépcsősoron, s kedves Grófjához lépett, aki ekkor még mindig csak üveges tekintettel meredt rá.
Kecsesen meghajolt előtte, ahogy azt már jól begyakorolta, s erre már a férfi sem volt rest, ő is hasonlóképp tett, egy kézcsókkal megkoronázva a mozdulatot. A Kisasszony magában megjegyezte, hogy bátyjának tekintett barátja igazán vonzó fiatalemberré lényegült a frakkjában, többször kéne táncos rendezvényekre járniuk együtt...
A leány kezét eme estélyre szóló párjáéba rakta, s együtt az elnémult csarnok közepére vonultak, ámuló tekintetek kíséretében.
"A zenekar újra rázendített, s ők egész éjjel járták a keringőt az üvegtetős bálterem márvány parkettjén, a csillagos ég alatt..."
Как узнор на окне
Снова прошлое рядом
Кто-то пел песню мне
В зимний вечер когда-то
Словно в прошлом ожило
Чьих-то березнхых рук тепло
Вальс изысканных гостей
И бег лихих коней
Вальс кружил И нес менять
Словно в сказку свою маня
Первый бал И первый вальс
Свучат во мне сейчас
Зеркала в янтаре
Мой восторг отражают
Кто-то пел на заре
Дом родной покидая
Будешь ты в декабре
Вновь со мной, дорогая?
Ma ismét az Író szól hozzátok, nem pedig a főhős. A minap beszélgettem egy kedves barátommal, akinek az álma nem teljesült mert nem vették fel a fősulira/egyetemre az éretségi jegyei miatt. Elhelyezkedet más szakmában, okj-val de pályakezdőként nem veszik fel sehova. Ezért úgydöntöttem hogy leültetem a tankönyv mögé, és újra írjuk az érettségit.
Jó egy hét telt el azóta, hogy a gróf írt volna feleségének, de mentségére szolgáljon, hogy távoli utazásáról csak most tért vissza. Miután körbe járta rég látott otthonát, és megbizonyosodott róla: még mindig minden a békét és nyugalmat árasztja, megebédeltek a grófnéval. Ebéd után felsétált az emeletre, és újra az öreg tölgyfabútorhoz ült, a fiókból kivette a pergamen köteget, majd írni kezdett:
A nap már a horizontot csókolta, mikor felzendültek, az öreg templom hatalmas harangjai. A kondulás olyan hangos volt, hogy az egész vidék hallotta, ám mégis oly kellemes, hogy megmelengette a szívet. Már a teljes násznép egybegyűlt, mikor a ceremónia kezdetét vette. Kedves kelet-ázsiai barátaimnak köszönhetően, egy királyi pompát is túlszárnyaló, ébenfekete selyem szmoking volt rajtam, melyet külön az én kedvemért készítettek, arany sárkány díszítésű zsebórával. Mivel nem tudott eljönni a menyegzőre így ezzel kívántak nekem sok boldogságot. Boldogsággal tűzdelt izgalommal vártam hogy végre a padsorok közé lépjen az én oroszlánhölgyem. Mikor a vén poros orgonán felhangzott a bevonuló, s lágy nyikorgással kinyílt a hatalmas ajtó, belépett rajta egy csoda. Szemet gyönyörködtető szépség, szárnya szegett angyal, szeplőtelen hattyú, friss hó. Ezek a jelzők futottak át agyamon először, mikor megláttam. Hosszú szatén ruha, finom csipke, rózsákkal díszített diadém, halovány fátyol. Lassan, s kecsesen lépkedett. Már majdnem az oltárhoz ért, mikor az uszály vége beért az ajtón, két aranyos szőke leány kezeiben.
A két szőke leány aranyhaj hercegnő ikerleányai voltak, de ezt így nem írhatta volna bele, hisz a menyegzőről szól eme fejezet, nem másról.
Mellém lépett, majd elkezdődött a ceremónia. Imádkoztunk, s kértük az Istent, tartson minket soká egészségben, s boldogságban. Ez után elmondtam eskümet. Azt az esküt, melynek szavai örökre a szívembe égtek:
"Én
Gróf Shcönfeld Leonárd esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy
Feldmann Lukréciát, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen."
Majd ő is az oltárhoz lépett, s utánam mondta:
"Én Feldmann Lukrécia
esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy Gróf Schönfeld Leonárdot, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetbőlmegyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen"...
Amint azt láthatjátok, elkészült az új dizájn. Végre nincs elcsúszva, minden a jó helyen van, a számláló is működik. Volna még mit javítanom rajta, de meg untam a szenvedést. :D Talán majd legközelebb. A menüben, a karaktereket, és a bemutatkozást, meg fogom írni igérem, de most elszaladtam szunyálni.
Jóklegyetek
Kedves olvasóim, mint látjátok, még most sincs teljesen kész azu új dizájn, ezért türelmeteket kérem. Az elkövetkező hétben valószínüleg nem kerül ki új történet, csak pár sor helyzet jelentés, mert, két nagyobb volumenű pályázati munkát fogok írni.
Csókoltat titeket a Gróf Úr
